Egy nap George kifeszített egy kötelet a Niagara felett, és közölte a körülötte álló emberekkel, hogy végigmegy a kötélen biciklivel. Az emberek felhördültek, de amint látták, hogy George valóban leveszi a gumikat a bringája kerekéről és a kötélre állítja a szerkezetet, biztatni kezdték.
Ahogy haladt, az emberek egyre hangosabban kiabáltak:
– Gyerünk George! Hiszünk benned! Meg tudod csinálni, hiszünk benned!
George átért a túlpartra, majd visszafordult és az emberek üdvrivalgásától kísérve visszakerekezett. Az emberek éljenezték, ünnepelték:
– Fantasztikus voltál, George, hittünk benned, tudtuk, hogy megcsinálod!
– Na, akkor ki ül fel a vázra, hogy átvigyem? – kérdezte George.
Az emberek döbbenten és haragosan húzódtak vissza.
– Senki sem bízik bennem? – kérdezte George. Hisz az előbb még mindannyian hittetek bennem!
Ekkor a tömegből előlépett egy kislány, és azt mondta, ő felül a vázra, és átmegy George-dzsal. Az emberek felbőszültek erre, szidni kezdték George-ot, amiért egy gyerek életét kockáztatja. Ahogy azonban a bicikli a túlpart felé közeledett, elnémultak. A kerékpár a túlparton visszafordult, és ahogy közeledni kezdett, a néma csendet ismét az éljenzés és az üdvrivalgás váltotta fel.
– Fantasztikus vagy George! Hittünk benned, és megcsináltad!
Ekkor valaki megkérdezte a kislányt:
– Hogyan volt annyi bátorságod, hogy felülj a vázra George elé?
– Úgy, hogy ez az ember az apám. És én nem csak hiszek benne, hanem bízom is benne?
